prot. Pavel Velikanov
Van az emberben egy vonás, amely alapvetően megkülönbözteti őt a világ többi részétől: csak az embernek adatott meg, hogy tudatában legyen halandóságának, és csak az ember fél a haláltól.
A halál és a magány – az öröm e két fő ellensége – az ember állandó útitársai. Természetesen az ember számos módot talált ki arra, hogy megszabaduljon e két kellemetlen útitárs nyomasztó jelenlététől. Helyesebben megtanulta, hogy egyszerűen ne vegye észre őket. Ámde ettől még nem tűnnek el…
Amikor a mai ember az egyiptomi piramisokra tekint, nem annyira az ókoriak technikai zsenialitása ejti ámulatba, mint inkább az emberi alkotás értelmetlensége. Természetesen ez csak mai, gyakorlatias gondolkodásunk szempontjából tűnik értelmetlenségnek. Nem volt-e őrültség óriási erőforrásokat fordítani ezeknek a kultikus létesítményeknek a megépítésére, miközben az emberek gyakran nyomorúságos körülmények között és nincstelenségben éltek? Miért kellett a zsidóknak, akik épphogy csak kiszabadultak a babiloni fogságból, teljes negyven évet áldozniuk Templomuk helyreállítására? Megszámlálhatatlanul sok ehhez hasonló példát sorolhatnánk fel: kinek volt szüksége az ilyen típusú hőstettekre?
A vallásos embert az különbözteti meg az ateistától, hogy nem fél a halálra gondolni. És nem csak a halálra, hanem a halál leküzdésére. Az embernek nincs hatalmában feltartóztatni a halált. Ám éppen a vallás az, amely összeköti őt Azzal, Aki kezében tartja az életet és a halált. Hiszen a vallás legfőbb célja az ember megváltása – mivel a megváltás a halál feletti győzelmet jelenti. A megváltás megszabadítás a belső meghasonlástól. A megváltás a boldogság és az üdvösség elérése. A megváltás reményében raktak a népek egymásra ─ erejüket nem kímélve ─ kőtömböket, építettek piramisokat, emeltek fenséges templomokat… Az örökkévalóság tudata kimeríthetetlen ihlet forrásául szolgált az embernek, olyan, számunkra titokzatos ihlet volt, amely kőtömbök tonnáit emelte hihetetlen magasságokba…
Évezredeken keresztül emeltek az emberek az isteneknek templomokat saját halhatatlanságuk reményében. De ki volt az, aki magával a halállal megmérkőzött volna? Csak Az, Aki minden élet forrása. A pogány isteneknek, akik jobbára az egymás közötti viszony tisztázásával voltak elfoglalva, ez meghaladta az erejét. Az ég és a föld Teremtője olyan Templomot alkotott, amely magába foglalta az Istenség teljességét: Jézus Krisztus személyében elválaszthatatlanul egyesült az isteni és az emberi. A haláltól és a bűntől való megváltás, amit annyira várt az emberiség, a Kereszten ment végbe. Halálával és feltámadásával Krisztus örök életet ajándékozott az embernek. „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”[1] – kiált fel Aranyszájú Szent János. Krisztus egy új emberi nem Elsőszülöttje lett, azé az emberi nemé, amely az Isten Feltámadott Fiának a hitében él, és ennek következtében már szabad a bűn és a halál zsarnokságától. Isten Emberré lett, hogy az eltévelyedett embert ismét haza ─ Magához térítse. Az ember iránti szeretetből a Szeretet Istene megfeszített Szeretetté vált, hogy halálával legyőzze a halál birodalmát – «halállal eltiporva a halált» –, és a szenvedélyek és bűnök sírjában lévőknek új, szent életet ajándékozzon.
De hogyan terjed ki Krisztus megváltása a benne hívő emberekre? Hiszen a megváltás nem egyszerűen a „bűnök bocsánatát” jelenti, hanem az egész ember újjászületését: halandóból halhatatlanná válását! Mivel Isten szándéka az emberrel teljes mértékben csak Krisztusban valósult meg, ezért a Krisztushoz való közelség, a Krisztushoz való hasonlóság meghatározó az ember megváltása szempontjából. A Krisztus által létrehozott Egyházban, amely Krisztus Testét jelenti, állandóan jelen van a Szentlélek. A Szentlélek hatására és az ember megfeszített munkájának a következtében megy végbe az ember megszabadulása a bűn és a szenvedélyek béklyóitól és lelki növekedése az erényekben.
A kereszténység állapotként beszél a megváltásról, amelyet még a halál előtt megtapasztalhat az ember: az ember még itt a földön megtapasztalhatja a Mennyek Országát, ha tiszta a szíve, akkor belső szemével érzékeli Isten jelenlétét és dalra fakad! «A földön csak egy valódi „boldogság” van – írja Ivan Iljin –, amikor dalra fakad az ember szíve. A szív akkor dalol, amikor szeret, attól a szeretettől énekel, amely valami titokzatos mélységből tör elő és árad szét benne, és nem apad el, még akkor sem, amikor szenvedések és kínok gyötrik az embert, amikor balszerencse éri, amikor közeledni érzi a halált, vagy amikor a gonosz győzelmet győzelemre arat a világban… Ha mégis dalol az ember szíve, azt jelenti, hogy az ember az igazi „öröm” birtokában van, ami más, szebb elnevezésre érdemes. Akkor minden más az életben veszít jelentőségéből: akkor a nap nem nyugszik le, akkor az isteni fénysugár nem hagyja el többé a lelket, akkor a Mennyek Országa belép a földi életbe, a földi élet pedig megszenteltté válik és átlényegül. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdetét vette az új élet, és az ember egy új lét részesévé vált.»[2].
[1] Húsvéti homília, PG 59,721-724.
[2] Ivan Iljin. A dalra fakadt szív.