Arsenie Boca szerzetespap

Ha Brassó-Fogaras-Szeben környékén bármikor megkérdeznek egy parasztembert, hogy hallott-e már Arsenie Boca atyáról, az arca fel fog derülni, mint a vasárnapi napsugár. Kézen fog, bevezet otthonába, és megmutatja őt a falon, az ikonok között. A Fogarasi-havasok falvaiban Arsenie atyát szentként tisztelik. Tíz évvel azután, hogy eltávozott az igazak közé, lelkierejének varázsa hatalmasabb, mint valaha, életének példája pedig nagyon sokak számára vezérlő csillag. Az Ortodox Egyház vértanújának, Arsenie Boca atyának szenvedését teljesen kárpótolja az őt ismerők mélységes szeretete. Ezreké és ezreké. Tőlük indult el a legenda.

Arsenie Boca atya sírján a fű még a legzordabb teleken sem szárad el. Novemberben az ünnepén a prislopi kolostornál óriási az emberözön. Ezrek jönnek el, akik végigimádkozzák az emlékezetére tartott Szent Liturgiát, majd megcsókolják a keresztet, hazainduláskor pedig nem felejtenek el magukkal vinni egy maréknyi szentelt földet, az ottlévő papok nem kis tiltakozása ellenére. Egyikőjük szelíden így szól: „Elég már, jóemberek, mert lecsupaszítják a koporsót!”

Sok mindent beszélnek az atyáról. Szent volt-e? Vajon birtokában volt-e a jövőbelátás adományának? Igaz-e – mert így beszélik, – hogy ki-kijött a Szekuritáté börtöncellájának megvasalt ajtaján? Ahogy telik az idő, egyre kevesebben vannak, és egyre öregebbek azok az emberek, akik őt igazán ismerték. Meg akarod tudni az igazat, de ez szinte már nem is számít. Eltúlozva-e vagy sem, Arsenie atya képe mostantól a legendáé.

A lelkek látója

Nem könnyű ilyen kemény emberről írni, mint Arsenie Boca atya. Életében sok a rejtett – az emberek előtt titkolt – rész, hasonlóan a Sâmbăta völgyében lévő remetelakához, amely egy szinte hozzáférhetetlen helyen, a sziklák vízmosta falai közé beásva található – ezekre sziklafalakra az atya ráfestette az Istenszülőt, átváltoztatván ez által a hegyek vadságát az ima és elmélkedés oltárává.

Gazdag életrajzán túl, amely regény tárgyát képezhetné (teológiai, orvosi és képzőművészeti diplomát szerzett, két évig politikai fogolyként raboskodott a Duna-csatornánál, száműzték Prislopból, kiszakították a szerzetesi életből, és mindvégig üldözték a kommunisták), az atya a század egyik legnagyobb lelkivezetője. Nem véletlenül követték őt az emberek mindenhová, egy percig sem hagyván egyedül. Igazán azonban kevesen ismerték.

A 76 éves Ion Lupu, egy fogarasi parasztember így emlékezik róla: „Az atya nagyon hallgatag volt. Amíg a felsőszombatfalvi (Sâmbăta de Sus) kolostorban élt – amelyet egyébként teljesen felújított -, majdnem naponta láttam őt. Nem emlékszem, hogy valaha is mosolygott, vagy a kelleténél többet beszélt volna. Magához és másokhoz is szigorú volt, elrejtette az emberek elől böjtöléseit és imáit. Igen, az atya rendelkezett a lélekbe látás adományával. Amikor legelőször mentem hozzá gyónni vagy két napot kellett várnom, hogy rám kerüljön a sor. Otthon a befejezetlen munka, hát tűkön ültem. Az atya észrevette ezt, és így szólt: „Menj, fogd a fűrészt, végezd el a munkádat, aztán gyere vissza!” Abban a pillanatban elnémultam. Tényleg olvasott a gondolataimban: az eszem a fűrészen járt és nem a gyónáson. Néhány hónappal később kitört a háború, és cellája ajtajánál sok nő gyűlt össze. Mindannyian a frontra szakadt férjeik sorsáról akarták kérdezni, de olyan sokan voltak, hogy az atyának már nem volt ideje egyenként meghallgatni őket. Ránézett a tömegre, majd ujjával rámutatott egy-egy asszonyra és így szólt: „Te állíttass keresztet a házad mellé… Te készíts csomagot, mert a férjed megsebesült, de él.” Napok múltán az asszonyok visszatértek a remetelakhoz, mondván: „Igaza volt atyám. Megsebesült, de él. Úgy volt, atyám.”

A lélek festőjéből lett templomi festő

Arsenie Boca atya szenthez méltó hittel és türelemmel vitte a szenvedés keresztjét a vizsgálatok és letartóztatások poklán át, majd méltósággal viselte a megalázó száműzetést is, 15 évig festve a Drăgănescu-i templomot; ahogy tanítója, Nichifor Crainic mondta: „A lelkek festőjéből, íme, templomi festővé lettél. Légy boldog, mert ecseteddel simogathatod a tökéleteseket.”

A Drăgănescu-i ottlétről talán még kevesebbet lehet tudni. A Szeku által állandóan üldözött atya kerülte az érte több száz kilométerről is eljött fogarasiakkal való beszélgetést, megpróbálva megóvni őket a maga módján. Egyszerűen öltözködött, mint bármelyik világi, a templom hidege miatt a hátán mindig volt egy kis bunda. Így tökéletesítette művét – Krisztusnak ajánlott festői himnuszát, a kép és esztétikai átélés liturgiáját. A Drăgănescu-i emberek alig vették őt észre. „Úgy neveztük csak: „a Festő”- emlékszik vissza Gheorghe Marinescu, aki ma a falu legidősebb embere. „Bunescu atyához jött, hogy kifesse a templomot, és nagyon félrevonultan élt. Csak most döbbenek rá, hogy miért fordított hátat a tömegnek, jelezvén a szájára tett ujjával, hogy üldözik, és nem beszélhet. Több időt töltöttem az atya körül, és úgy tűnt nekem, hogy olyan ember, mint bárki más. Nem volt szemem, hogy lássam, pedig nagy hatalma volt: nézésével állatokat szelídített meg és nem lehetett előle semmit elrejteni. Tudta a legrejtettebb gondolataidat is. Emlékszem, amikor egy fogarasi ember az ételekkel teli tarisznyáját a templom udvarában hagyta, mire az atya így szólt hozzá: „Miért aggódsz semmiségekért? A tarisznyádra vigyáznak”. És valóban, az ember ott talált a csomagja mellett őrként két nagy kutyát… Azt beszélik, hogy látnok és próféta volt. Én csak azt tudom, hogy itt, Bunesţi-en sokat fáradozott a templom festésén, és nagyon mértéktartó volt az ételben és megfontolt a beszédben. Magát nem kímélve dolgozott, egyedül keverte a maltert, késő éjszakáig kínlódott az állványokon; amikor Bunescu atya meglátta a festményeit, meghatottságtól kábultan ezt mondta neki: „Atyám, te a dogmatikát vitted a falakra. Nem festesz, hanem tüzesen prédikálsz a falakon”.

Ilyen volt a mi Festőnk, akit a bukarestiek számba sem vettek, de a fogarasiak szentként tiszteltek. Velünk volt, de nem tudtuk értékelni. Amikor a helybeliek meglátták az úton a nehéz és tömött tarisznyákat cipelő fogarasiakat, irigyen és rosszallóan mondták: „Nézd, hogy hordják neki a finomságokat.” Ha ezek az emberek tudták volna, hogy a tarisznyákban nem volt egyéb, mint egy-egy 4-5 kilós erdélyi kenyér, talán elszégyellték volna magukat.”

Arsenie Boca atya 1989. november 28-án szenderült örök álomra. Öt nappal később temették el Prislop-on az általa kiválasztott helyen. E körül is sok még a meg nem fejtett titok. Sokan az ismerősei közül meg vannak győződve arról, hogy az atyát hosszan kínozta a Szeku, hogy a körmeit letépték az ujjairól, és hogy halála előtt figyelmeztette hóhérait: „Mondjátok meg Ceausescu-nak, hogy már nem éri meg a Karácsonyt.” Mások, a temetésnél segédkezők ezzel ellentétben azt állítják, hogy a sok munka és a sokféle betegség miatt lefogyott és természetes halállal halt meg a Sinaia-i kolostorban. Előbb vagy utóbb az igazság mindenképpen ki fog derülni.

Az nyilvánvaló, hogy Arsenie Boca nem volt egy hétköznapi ember, és az Úr szakadatlanul működött általa. Majd’ 50 éven keresztül, amíg tartott a kommunista rendszer, megpróbálták eltitkolni őt és nevét.

Az atya egy másik világhoz tartozott – az igazak világához. Nem véletlen az, hogy prislopi sírján a fű és a virágok soha nem hervadnak el.

(A Foaia Românească c. román nemzetiségi lapban megjelent írás nyomán fordította: Juhász-András Réka)